Irta: Okada Morihiro (kendó hansi 8. dan)
Szaimura Goró mestert, akit sokan „kard-szentként” (kensei) tiszteltek, 1969-ben veszítettük el — mindenki mélységes fájdalmára. Számomra ő nemcsak olyan kendómester volt, akire egész életemben felejthetetlen hálával gondolok, hanem az élet útján is példaképként és vezetőként állt előttem.
1923-ban kerültem a Tokiói Rendőrfőkapitányság kötelékébe rendőrként, majd 1926-ban kendósegédoktatóvá neveztek ki. Ettől kezdve harminckét éven át állhattam a mester irányítása alatt, és számtalan felbecsülhetetlen értékű tanítást kaptam tőle.
Az akkori emlékek közül a legerősebben egy olyan eset él bennem, amely körülbelül húsz évvel azután történt, hogy 1931-ben oktató lettem. Egy napon mintegy hét perc gyakorlást kértem a mestertől.
Nem tudhatom bizonyosan, vajon azért tette-e, hogy kijavítsa azt a rossz szokásomat, hogy túlságosan közelről próbálok támadni, de a gyakorlás első felében valahányszor felmerült bennem a gondolat, hogy belépjek vágótávolságba, kétszer is eltűnt a ma-aiomból — a megfelelő küzdőtávolságból —, majd abban a pillanatban vágott meg, amikor újra megszületett bennem a támadás szándéka.
Három-négy percen át így vezetett körbe újra és újra, én pedig teljesen képtelen voltam valódi vágótávolságba kerülni.
A gyakorlás második felében, amikor már kissé elfáradtam, a mester hirtelen támadásba lendült, és az ittó-ippen no ucsi-ma — az „egyetlen lépés, egyetlen kardvágás” távolságából — több mint tíz mintaszerű men-, kote- és cuki-találatot mutatott be. Ezzel tökéletes alapossággal tanított meg arra, mennyire létfontosságú a helyes ma-ai.
Legnagyobb szégyenemre egyetlen találatot sem tudtam viszonozni.
Annak a tökéletes szellemi, technikai és testi egységnek a megrendítő élménye — annak valódi lényege —, amelyet akkor láttam, még huszonhárom év múltán is elevenen él bennem.
Amikor a gyakorlás után hálámat fejeztem ki, a mester így szólt hozzám:
„Ez a néma tanítás — és ez az igazi kendó.
Mivel a bal lábad oldalra lép, a tartásod instabil, ezért kerül túl közelre a távolságod. Ha így folytatod a gyakorlást, hatvanéves korod után gyors hanyatlás vár rád. A kendó igazi csúcsa a hatvanas években kezdődik, és a határ valahol nyolcvan körül van. Még most sem késő: térj vissza a kezdő szellemhez, és kezdd újra a kiri-kaesit és az ucsi-komit.”
Megkérdeztem tőle azt is, vajon legendás men-technika — amely legnagyobb erőssége volt — már diákévei alatt is birtokában volt-e.
A mester felidézte fiatalkorát, és így mesélt:
„Amikor a Butszu Kjōin Jószeisóban — a harcművészeti tanárképző intézetben — tanultam, ügyetlen voltam, és az oktatóim sem kedveltek különösebben. A diploma megszerzése után a Budó Szemmon Gakkó segédoktatója lettem. Egy alkalommal egy barátommal együtt musa-sugjóra, harcos zarándokútra indultunk Tóhoku vidékére, és Szendaiban felkerestük Tomijama En mestert, hogy gyakorlást kérjünk tőle.
Abban az időben getát — facipőt — viseltünk, és a hosszú utazás során azok talpai erősen, ferdén elkoptak. Tomijama mester rápillantott, majd így szólt:
»Ezek a geták így, a külső oldalukon koptak el. Ha így viseled el őket, akkor a legfontosabb alapod, a lábmunkád sem lehet megfelelő. Még nincs jogod ahhoz, hogy tőlem tanulj. Akkor gyere vissza, amikor ezek a geták egyenletesen kopnak majd.«
És ezzel minden ceremónia nélkül elküldött minket.
Én azonban mélyen a szívembe véstem ezt a felbecsülhetetlen tanítást, és attól a naptól kezdve teljes odaadással kizárólag a lábmunkám fejlesztésének szenteltem magam.”
A mester később ezt is mondta:
„Amikor harmincéves koromban Tokióba kerültem, először Nakajama Hakudó iaidójában tanulmányoztam a lábmunka, a csípőmozgás és a markolat működésének elveit, majd ezeket alkalmaztam a kendóban. Különösen a csúdanból indított men-vágásomat fejlesztettem.
A csúdanból végrehajtott men legfontosabb pontja a következő: amikor megérkezik az alkalom pillanata, vágótávolságból a bal lábbal kell elrugaszkodni, és ugyanabban a pillanatban, amikor a jobb láb letapos, a bal sarok enyhe süllyesztésével élesen előre kell törni úgy, hogy sem a láb, sem a csípő ne maradjon hátra.
És abban a pillanatban, amikor a technika eldől, mindkét kezet előre kell nyújtani, miközben a markolat működésével erőteljesen kell vágni — mintha a homlokból csiszolnád, reszelnéd bele a kardot az ellenfélbe.
Kendóban elölről nézve szinte bárki impozánsnak tűnhet. Ám hátulról nézve nagyon kevés ember mutat igazán erőt. Ez azért van, mert elhanyagolják a bal láb és a csípő stabilitását.
A kendót tanulók számára a láb és a csípő művelése a legfontosabb dolog.”
Szaimura mester méltóságteljes tartása és kisugárzása a dódzsóban közismert volt. Egyre erősebben éreztem, hogy mind lenyűgöző járása és mindennapi megjelenése, mind pedig ritkán látható, szinte magasztos technikai lényege annak az állandó gyakorlásnak az eredménye volt, amelyet Tomijama és Nakajama mesterek láb- és csípőmunkára vonatkozó tanításai alapján végzett.
A mester útmutatásának köszönhetően én magam is kitartóan dolgoztam azon, hogy megszüntessem oldalra lépő mozgásomat, és fokozatosan egyenesebbé vált a testtartásom; lábmunkám könnyeddé és természetessé lett.
Most, hogy már a hetvenhetedik életévemen is túl vagyok, és az előttem álló út sem hosszú többé, továbbra is azon vagyok, hogy az iaidón keresztül hosszú évek alatt kiművelt láb- és csípőmunkával az igazi kendó örömét élhessem.
Kardjaink kereszteződésében harci ereje és méltósága ragyogott;
ragyogása, hősiessége és rendíthetetlen bátorsága páratlan volt.
Erénye Japán egész földjén szétáradt, továbbörökítve a nemzet legnemesebb hagyományait;
szeretett mesterem hátrahagyott tanításai ma is tiszta és sugárzó fénnyel világítanak előttünk.
A „Modern Kendó Száz Intelme” (Gendai Kendō Hyakka Shin) című kiadványt 1972-ben (Sóva 47) tervezték megjelentetni a Japán Kendó Szövetség fennállásának huszadik évfordulójára készített emlékprojektek egyikeként.
Az alábbi videón Okada Morimasa (8.dan) mester bemutató vívásai láthatóak. Ő a cikk írójának unokája.
KENDÓSOK.BLOG 